Art Arany dijas költő
Várpalotán,1972.12.21-én születtem. 1977-ben nagyszüleimmel, szüleimmel és húgommal leköltöztünk Ősibe. Ott töltöttük boldog gyermekkorunkat, ahol azóta is élünk, és szeretetben neveljük férjemmel két kamasz fiunkat. Nádasdladányban, a Nádasdy-kastélyban dolgozom Winterné Holler Mónika, Ősiben, önkormányzati képviselőként tevékenykedem. Tagja vagyok Ősi Kovács Imre Alkotó Műhelyének, ami nagy büszkeséggel tölt el. Amikor csak tehetem, írok. Ez egy szerelem.
A művészet
A művészet sokrétű
Van, aki tanulja, van, aki már az anyatejjel szívta magába, gyönyörűséges magját, ami, gyökeret fog, sarjadzik az ága, s oly szépséges lesz virága, hogy csodálni fogják érte. A művészet, az emberi lét megszépítője.
A zene, amikor a zongora billentyűinek ütemes lenyomásából dallam csendül fel a közönség felé. Amikor a vonó és a hegedű szerelmes találkozásából síró vagy kacagó hangjegyek szállnak a magasba. És a dobok… Az ütemek és ritmusok királyai. Tam- tam! Kiáltják égbe nyúlóan erőszakos voltjukat, mire a fúvósok sirámai válaszolnak. Mily csodaszép egyveleg.
A festészet, a rajzolás. Vásznon vagy papíron, öreg anyóka meggyötört kezét, kockát és Vénuszt is ábrázolhatunk. Tájakat, ahol már jártunk, vagy melyeken, szabadon szárnyaló fantáziánk vágtatott keresztül. Virágok, arcok ezreit, merre a világok erdeit lefestve kiáltják fennen, hogy „Nézz ránk!” „Mi itt vagyunk!” Olajjal, temperával vagy csak a grafitot maszatolva dolgoznak, ők, akik nem fantáziánk, hanem szemünk érzékelésére bízzák, amit láttatni szeretnének. Színek, melyeket mélyítve, világosítva használnak, hogy felfedjék vagy elfedjék a valót. Élénkvöröset, kéket, vagy feketét. Hangulatukat tükrözve mutatják, – „Ez vagyok én!” „Így szeressetek!”
A szobrászat, ahol kőbe, fába vésnek. Épületek ormain csücsülő vízköpőket alkotnak, vagy tereket díszítő lovas katonát. Széttárt szárnyú angyalok, várják az őket belepő moha alatt a kürt szólamát, mi hirdetné az angyali seregek gyülekezését. A rideg kő életre kel. A fa görcseiben megtalált életek. Csillét toló bányász, gyermekét szoptató anya. Mind röpke pillanat szülöttei. Egy érzés, egy téma, egy darab testetlen anyag. Agyag, mi ujjaink közt szétfolyva, korongon megszelídül. Csontokból fésű, hajtű a kedvesnek, bicskanyél az ifjú legénynek. Mindegy, hogy dísznek, vagy használatra készül, a művész örökül hagyja kéznyomát.
És az írás, a versek, a szavak, mivel kifejezhetsz, minden, számodra értékes dolgot. A zenét, a képet, a szobrot, s minden művészetet elemezhetsz, szóval körbe becézheted. Elmondhatod milyen szép is, a muzsika, ezt a zenész komponálja, vagy a képek, melyért a festők kezét áldják, a szobrászok, kik az angyalt faraghatták. Ezt el tudod mind mesélni, versben, rímben ecsetelni. Ki szereti az egyik részét, nem kell mindet, hisz az emberek annyi félék, mindenkinek más kedves, mindenkinek más a fontos. De hogy kinek mi a kedvenc művészeti ága, döntse el ki-ki magába.
Hiány
Hogy fájhat az, mit nem okozott bánat,
hogy hiányozhat, mi sohasem volt tiéd,
miért megfogható a megfoghatatlan,
ezt kérdezem, miért?
Miért oly szívfacsaró érzés
ha tudod, nem érdekled őt,
de ha álmodsz, ő jut az eszedbe
s már várod a következőt!
Ami történt, miért úgy történt?
S miért nem másképp, ahogy szeretnéd?
Kit visz el újra a szélörvény,
akit nem találsz, majd ha keresnéd?!
Választ várnom esztelenség,
tudom nincs válasz erre sem,
nem kívánok már tudni mindent
hisz a kis csodákban épp elveszem.
Hajnali ébredés
Sétálok az utcán, kihalt minden,
Az éjszaka nesze hallik innen.
Még érezni lehet leheletét,
A szirmait bontó természetét.
Bőrömbe a morcos reggeli szél,
Erőszakosan és veszetten tép.
Kiáltja bántón: ébresztő vándor!
Váratlanul ért a gúnyos modor.
Ligetben, a bokrok úgy fénylenek,
Pókhálóktól, mik ott lecsüngenek.
Rajtuk harmatcseppek ülnek sorban,
Mint vásott kölykök, lent a nagy porban.
Akár, egy gyöngysor, mit apró kezek,
Láncnak fűztek, ám nem befejezett.
Éppen akkor nem ez volt a vágya,
Hanyagul dobta ezért az ágra.
És a Nap, ez a hajnali bohém,
Zsákmányul veszi becses ékszerét.
Egyként tisztítva a leveleket,
Magához veszi a gyöngyszemeket.
Újjá éledve
Bánatos lányka áll a hídnak szélén,
Ugrani szeretne, élte penge élén.
Egy magányos fiú, éppen odatévedt
Menté a lánykát, ki akkor újjá éledt.
Mézédes barack, oly bársonyos a bőre,
Ledér, mint egy nimfa, sőt néhol pőre.
Megrázkódik kicsit, amint testéhez ér,
Boldogság szemében, amit ott látni vél.
Ujjai finoman cirógatják arcát,
Szégyenlősen leplezné szűz pirulását.
Ajkai kinyíltak, mint nyáron a rózsák,
Hogy viszonozzák a fiú, édes csókját.
A nyelve hegyével, úgy simítja végig,
Érzelmek fellegén repíti az égig.
Nem szól hozzá semmit, beszél a teste,
Arcára van írva, hogy csak Őt kereste.
Lehunyja a szemét, s odaadja magát,
Nem fékezheti a szenvedély viharát.
Lassan a hullámok csitulnak felette,
A Fiú karja közt bánatát feledte.
Álom és valóság
Fényévekre Tőled, kihunyt a csillagom
Mit éreztem idáig, tudom, feladom.
Nem küzdök tovább, már felesleges minden.
Messze futnék Tőled, elmennék én innen.
Messze jutnék, messze, túl a varázs hegyen,
Minél messzebb, hogy mindez egy álom legyen.
Álmomban majd minden, szép és kedves lehet.
Az ember mit akar, itt mindent megtehet.
Az lehetek akkor, mi szeretnék lenni,
Nem kell semmit, újabb hazugságért venni.
Ha akarom királylány, bohóc vagy béka,
Ha akarom holnap, ha akarom még ma.
Nem kell képmutatás, nem kell most az álca,
Nem törik fejünk fölött el az a pálca.
Nézhetsz őszintén, majd a másik arcába,
Nem kell beállnod a gonoszok harcába.
De nem jutok messze, visszahúz valami,
Akarok egy hangot újra még hallani.
Hiszem, hogy lelkedbe, irántam jóság van,
Varázshegyen innen, még a valóságban.
A Magyar tanár (CK)
Deres hajú, nagyhangú ember,
De szeret is, ha éppen ez kell.
Nevetése dörgő, rekedten édes,
Akár egy vígan csatangoló ménes.
Okít engem, próbált fékezni,
Nyelvemet, nem kellett élezni.
Visszavágtam szavai ellen menten,
Ha véleményünk nem egyezett ebben.
Morrant egyet, amikor szóltam,
De mindig, tisztelettel voltam.
Tisztelem, szeretem, amivé formált,
Hiszen igazán értette a dolgát.
Verselemzés, vagy akár próza,
Tövisekkel megrakott rózsa.
Hegyek felett szálló, rikoltó sirály,
Országot leigázó, őrült király.
Szerelmes nők, véres némberek,
Rímmel formáló, vad életek.
Gyalázat, színlelés, amely úgy ámít,
Nyelvünk szépsége, csak az, ami számít.
Magyarnak lenni, élni, égni,
Ezt tanította, nem kell félni.
Fejembe, ezer gondolat kavarog,
Maradni, maradni, csak itt akarok.
Vétkeztél!
Kétségbe esve fogom arcom,
Érzem, néha feladom harcom,
Megőrülök!
Lehajtod némán a fejedet,
Én nézem vádlón a kezedet,
Mely megütött!
Próbálok Tőled messze futni,
A Föld ráncába belebújni,
Menekülök!
Szeretnék láthatatlan lenni,
Véglegesen világgá menni,
Hát eltűnök!
Szemedben most reményfényt látok,
Te érzed, mindent megbocsájtok,
Elgyengülök!
Gyengeségem az én fegyverem,
Ajándékom ezért kegyelem,
Érted küzdök!
Küzdelmem örök olthatatlan
Kötelékünk már oldhatatlan,
Mert Tiéd vagyok…
A farkasok
Farkasok gyülekeznek éjjel,
A hegyek ormán már szél süvít.
Mit téphetnek éppen hát széjjel?!
Egy közülük most fel – felnyüszít.
A vastag bundás ádáz szörnyek,
Egymást lesve és szemmel tartva,
Körbe állnak már úgy üvöltnek,
A telihold is meg lesz marva.
Vonyításuk elszáll az égig,
A Hold felhők közé menekül,
Hideg futkos a háton végig,
Az álom mindenkit elkerül.
Ekkor a legnagyobb elindul,
Lassan ballag a falkavezér,
Szívében csak ösztön, ami dúl,
Szájában érződik már a vér.
Csatasorba áll a többi vad,
Várják a vezér parancsait,
Gyilkolásra készen már a had,
Valaki végül meghal ma itt.
Türelmetlenül toporognak,
A hóba hagynak friss mancsnyomot,
Vakkantanak, közben morognak,
Bosszút állhatnak az alkonyon.
Aztán nekilódul az első,
Utána vágtatva a horda,
Elered közben az eső,
Tág a tüdő, feszül a borda.
Árnyékként haladnak az éjben,
Jaj, annak ki útjukat állja,
Sátrak állnak völgy mélyében,
Véres hajnal mi őket várja.
A Napnak első sugarai,
Egy szétdúlt tábor, mit találtak,
Az ordasoknak agyarai,
Adóztak most a halálnak.
A Múzsa
Miért teszed ezt? Nem tudom.
Kell egy múzsa? Hát itt hagyom,
Magam, Neked.
Most szólj, elfogadod? Akarod?
Hogy minden gondolatod,
Hozzám szálljon.
Talán ez most nagy tűzvész,
De mint Te is minden művész,
Múzsájából táplálkozik.
Én most tartom nyakam feléd
S szívd ki a lelkem velejét,
Hogy belőle szülessenek a csodák.
A Szél
Fúj kint a szél.
Tombol magában
Veszettül zörgeti a redőnyt.
Töri a fákat.
Reszketve ölelem magam.
Félek.
Azután, egyszer csak semmi.
A pillanat törtrésze alatt.
Két szívdobbanás között.
Fülsiketítő a csend.
Üres már a tér.
Mintha a világmindenség kiszippantotta volna a lét minden nyomát.
Valaki ellopta a szelet!
És rájöttem, ez sokkal rosszabb.
Most kalapáló szívvel várom, hogy újra fújjon.
Angyali ajándék
Egy Angyalt adtam ajándékba, de csak akkorát,
Hogy elférjen tenyeredbe, s épp így tegyen csodát.
Kicsi Angyalt adtam néked, ezüstöst, szárnyalót,
Hogy otthonodba vigye majd, az örökkévalót.
Nehezen váltam meg tőle, nékem is drága kincs,
De Angyalomnak otthont adtál ennek ára nincs.
Most már így a Te Angyalkád, s ha néki megfelel,
A szép Angyal-lak lesz menhelye, melyben bent telel.
Vedd kezedbe néha, róla majd eszedbe jutok,
Úgy súgja majd füledbe, a titkot, mit én tudok.
Azért kaptad ajándékba, s nem focisták mezét,
Mert érezted már annyiszor az Angyalok kezét.
Búcsú
Tegnap délután tőrbe csaltak,
Elárultak, megtapostak.
Szívem nehéz lett, szétszakadt,
Míg néztem a szemeket, hallgattam a hangodat.
Vége lett, bár lelkem mélyén tudtam,
Keserű pirula voltam likőrös poharukban.
Csípte szemüket, hogy változott a világ,
Hogy nékem is, nélkülük, nyílt ezer száll virág.
Gúnyos kacajom szállt volna az égig,
Ahogy hallgattam érvelését végig.
Kínzó lélekkel mondtam le „gyermekemről”,
Mintha letaszítottak volna egy magas hegyről.
Arcomon álcával maradtam végsőkig.
Ne lássák rajta a szégyen érzésit.
Mert szégyelltem magam, hogy harc nélkül feladtam,
De erőmet az irigyeknek már régen eladtam.
Hazafelé sebesen, a szellővel haladtam,
Mindent mögöttem, nékik hátrahagytam.
Egy gondolattól sejtve felnéztem az égre,
A felhők mosolyogtak, s én is mosolyogtam végre.
Érintés
Hideg kezével az arcomhoz ért
Én ezt lehunyt szemmel tűrtem.
Szívem hevesen pumpálta a vért,
Rossz álmot lelkemből űztem.
Nyitottam szemem még mindig figyelt,
Ajkai szótlanul vártak.
Nyelvem a tudattól életre kelt,
Lábaim rogyottan álltak.
Sóhajom éppen csak, az égig szállt,
Gaz mosolyt láttam szemében.
Szándéka hirtelen komollyá vált,
Vágy tüze lobbant fel éppen.
Fagyos reggel
Rózsaszín hordágyon kel fel a Nap
Arany takarót terít most magára
Hideg pára füst mit kilehel ma
Vakit az égen december havára.
A fák meredten néznek felfelé
Csontkezek nyúlnak fényért a magasba
Csupasz faágon mókus keresgél
Kondulás szorul templomi harangba.
Ledermed minden része a tájnak
Téli pihenőt tart már a természet
A bokrok fagyott ujjai fájnak
Zúzmara bőr borítja az egészet.
Festék és púder
de most festék…
púder…
Mert szajha vagy!
Pénzért árulod lelked
A tested, a tested már rég nem a tiéd
Elveszik tőled még azt is mi vagy
Erős jellem, és akarat, és konokság
de most festék…
púder…
Mert nő vagy!
Próbálod elfedni a hegeket a szíveden
Kapaszkodsz egy utolsó szalmaszálba
Szabadulnál, de láncodon a vasgolyó visszatart
Nagyot löknek rajtad, a mocsok már beborít
de most festék…
púder…
Mert anya vagy,
meg szajha, meg nő, kinek kell néha a festék meg a púder
Mert meggyötört testünknek kell a máz, hogy kívánatossá váljunk szemetekben
És ágyatokba bújva, álmodhassuk azt, hogy ez nem képmutatás.
Fuldoklom
Fuldoklom. A köd szorítja mellkasom. Tejfehér kínja teljesen felemészti lelkem. Rágja, tépi, marcangolja húsom, melyben létezem. Kiálltok! De senki nem hallja. Nem figyelnek. Egyedül vagyok. Menekülnék, de utánam nyúl, még elkapja bokám, visszahúz. Megtapos, belém rúg, leköp. Meggyötörve állnék fel újra, de térdre esem. Térdelek. Akár imádkozás közben. Kezdem, – Mi atyánk… – nem jutok tovább, mert nyújtja védőkarját egy angyal. Tudom, hogy léteznek, még is meglep. Szárnyával megsimítja arcom, s vérző sebeim gyógyulni látszanék. Már nem látom a gúnyos mosolyú árulót. Zavartan menekül. Itt maradtam újra egyedül, de már nem fáj semmi…
W. Holler MónikaHallgatás
Hallgatag vagy, mint a komor felhők,
Hallgatag, mint a befagyott tavak,
Némaságod borít rám most ernyőt,
Lassanként formálódnak a szavak.
Szúrós tekinteted fényes tükröm,
Benne látom, jövőt, jelent, s múltat,
Magamhoz szorítom és elküldöm,
Ki az erőszak csendjével untat.
Szólj! Kiálts szavakat végre hozzám,
Mielőtt megunnám csöndességed,
S létezésed épp kétségbe vonnám,
Mi szívemben vájna ürességet.
Szerelmi emlék
A csurgói házak, mint egy szőnyeg,
Fájó szívemet cincáló szörnyek,
Terülnek el, a kálvária alján.
Testem ürességet érez a balján.
Egy pár, sétált itt a dombon egykor,
Szívük még épp, egyként dobbant ekkor.
Menyasszony, vőlegény, egy szív, s egy lélek,
„Szeretni fogom Őt, amíg csak élek!”
Ezt fogadta meg az ifjú lányka,
Örök szerelem volt az ő álma.
Gyűrű pecsételte így az egészet,
De elpusztította ezt az enyészet.
Eltűnt minden, elment hát a kedves,
Szemem az óta, gyakran lesz nedves.
Szürke az égbolt, nyomasztja az elmét,
Nehéz a légzés, még is odamennék.
Sétálok egyedül, nem vonz semmi,
Érte, már tudom, nem lehet tenni.
Magamban hosszasan, így elmélkedek,
Őrizze-e vászon az emlékeket.
Kezek
Kezem most a kezed,
S ha simogat, érzem,
De mindened féltem,
Mi általad enyém.
Kezem legyen kezed,
Arcomhoz át nyúlva,
Hozzám most simulva,
Újra ezt kérem én.
Kezem már a kezed,
Érints meg mindenhol,
Onnan a távolból,
Hisz érted élek én.
Kopog az eső az ablakon
Kopog az eső az ablakon,
Áztatja a kemény földeket,
Itatja most a szomjúhozót,
Léttel tölti fel a völgyeket.
Kopog az eső az ablakon,
Függönye elzár egy világot,
Párás lehelete gomolyog,
Öleli a fagyott virágot.
Kopog az eső az ablakon,
Talán beljebb akarna jönni,
Átnedvesedett ruhám után,
Lelkemen is át szeretne törni.
Kopog az eső az ablakon,
Mélázva nézek én át túlra,
Nem látom a szomszéd házakat,
Gondolatom szárnyal most újra.
Ködös reggel
Tejfehér ködben gázolok az utcán,
Idős úr köszön rám útközben kurtán.
A reggeli dér mindent bársonyként lep el,
Úgy, mint halottat fed a halotti lepel.
A csend is oly néma akár a halál,
Félelem lelkemben útjára talál.
Hangokat hallok, mintha mellettem szólna,
Senkit nem látok, talán kísértet volna?
Csalóka pára Te most játszol velem?
Betakarjam véled én szemfedelem?
Hiába szorítod annyira szívemet,
Magány érzése mi legnagyobb kín lehet.
Bandukolok tovább, nem hagyom magam,
Akkor is meglátom a Napmadaram.
Szárnyával suhint majd, elűz végleg innen,
Bársony szemfedődet, viheted hát ingyen.
Műanyag álmok
A szépség mulandó. Az élet mulandó. Az idő, csak az halad tovább sebesen, anélkül, hogy csorba esne külsején. Átverés minden. A mosoly az arcokon, mögötte gúnyos gondolatok néznek vissza ránk. Szép napot kíván, miközben undorodva képzeleg, hogy nekünk valamivel jobb. Pedig nem. Csak szeretni kell. Mindent és mindenkit. Hogy nem lehet? Tudom, de meg kell próbálni. Nem kerül többe egy jó szó egy bántó szónál. Nem kerül többe egy mosoly a mogorva arcnál. Miért nem jó az, ami igaz? Miért az kell nekünk, mi már csak képmutatás? Minden mű, álszent, hamis. Közhelyek. Műanyag virág a sírokon, nem köröz felette méh. Por, piszok lepi el bodros felhőinket. A Nap elbújik a mocsok elől. Szilikon keblekkel ölel magához a szenvedély! Szerelmek! Vérző sebek… Hol van már a holtomiglan érzés? Hol van a kitartás, hogy csak az ásó meg a kapa? Zúgó harang kondul bele a csöndbe. Temetnek. Temetnék én is! Mindent mi rossz, mindent mitől fájó gondolat gyötör. Elásnám mélyre, hogy ne tudjon felszínre törni a gonosz. De, nem megy. Körmeim beletörtek a kaparásban, sajognak és még meg sem tudtam sérteni a kemény Föld hátát. SEGÍTSETEK! Valódi dolgokat akarok! Valódi szerelmet! Valódi kebleken nyugvó édes, búja érzéseket. Porzós, illatozó virágokat. Színeket, melengető napsütést. Segítsetek…
W. Holler MónikaOkt. 23.
Nagy szavak!
Miért vagytok, ha véletek nem mondhatom el mi bánt?
Tettek, hitek, eszmék, Ti erős katonák!
Rossz nap virrad a népre,
Elnehezül már léte,
Hiába bármi már.
Az ég sötét, akár a jövő,
Mást nem hallasz,
Csak válság és erő:
- Ami már régen elhagyta a népet,
Így fest az országról,
Egyre rosszabb képet.
Hol vannak a hősök, a deli vitézek?
Büszkeségünk,
Kikről zengett világban az ének!
Kire néz fel a fiatal, ki védi a szépet?
Eltűnt már-e nemzedék,
Hogy lesz példaképed?
Mit adsz gyermekednek, mi lesz öröksége?
Rasszizmus és gyűlölet!
Hol van itt a BÉKE?
Mit adsz gyermekednek, mi lesz a jutalma?
A hatalom éhesek
Marakodnak rajta!
Felszín alatt izzó láz, a nyugalom csak álca!
Elpattan majd egyszer,
az idegeknek lánca.
Káosz lesz és vérontás, a becsület a mérce.
Nem védi meg őket majd,
Kárpátok Szent Bérce!
Eladták az országot, lakoljon a bűnös!
Jót tenne testének,
A börtöni hűvös!
Talán még nincs veszve, lehetne még lépni.
A rosszat, mit megtettek,
Jóvá lehet tenni!
Csak ébredni kéne már, gyorsan feleszmélni!
Nemcsak akkor jajgatni,
Ha házad kezd el égni!
Mint az ágyúdörgés, úgy robban minden szó!
A dühös nép szólama,
Egy elkésett riadó.
De az ember néha, rosszul választja meg helyét,
Hisz, ki tehetne érte,
Behunyja a szemét!
Nem nézi, nem látja, mi várhat így reánk.
Tettek, hitek, eszmék!
Ti erős katonák…
A Tél
Hallgatag kertek sóhaja száll a magasba,
Jótékony lehelet takarja a földeket,
Sündisznó keres menedéket az avarba,
A Nyár forró ölelése néha földereng.
Mint csontok ropogása, a jég talpam alatt,
A ledermedt tájon még egyedül bolyongok,
Mostanság az idő is csigaháton haladt,
Nem látom a ködben a fénylő Napkorongot.
Lassan összébb húzom magamon a kabátom,
Kizárom lelkemből a dermesztő hideget,
Forró teával várom a kedves barátom,
Ki a meleg szobából a Télbe kinevet.
Valódi érintés
Valódi és virtuális,
Érintés és gondolat,
Eddig csak álmomban éltél,
Álmomban csókoltalak.
Álmomban értél hozzám,
Mint egy árnyék csupán,
Ébredvén zavarban voltam,
Mint az első bók után.
Mikor találkoztunk végre,
Kezed bársonyként simult le rám,
Valódi lett az álom,
Ajkad szomjasan csókolta szám.
Valódi érintések,
Virtuális gondolatok,
Várni fogom, míg élek,
Míg újra veled vagyok.
Képzeletünk szülte vágyak,
Álomból épített hajók,
Szétszaggatott nászi ágyak,
Mihaszna képmutatók.
Lábujjhegyen állva nézem,
Szemedben lobban a tűz,
Erős karjaid közt érzem,
A szenvedély mélyebbre űz.
És képek… Mik szépek és valók.
Hogy emlékezz! Hát, arra jók.
Várok Rád
Vártam Rád,
S, mikor jöttél, aranyló sugarak melengették szívemet,
Megölelt a remény, tán tovább maradsz, mint egy pillanat.
De újra elmentél.
Várok Rád,
Míg a deres téli éjszakából virágzó tavaszi hajnal nem lesz,
És az illatos ligetben kéz a kézben bolyonghatunk csendesen.
De eljössz-e?
Várni fogok Rád,
Titkon azért mindig, míg hitem feléd biztosan érzem,
S, míg szárnyaló lelkem újra Rád talál.
Véráztatta remény
Leomlott sziklán ül a remény,
Vinnyogva próbál felmászni a magosba,
Hólyagos lett már minden tenyér,
Mire a köveket hordja új halomba.
Szakadt körmök és sebes kezek,
Mikről vér tapadt ott a kőrakásra,
Gyógyulást majd csak akkor nyerhet,
Ha vigasz érkezik erre a tájra.
Alázattól foltos kupacon,
Elkezdett kúszni felfelé a remény,
S mi a küzdelem ára lett ott,
Összetapasztja azt a lecsorgó vér.
