“Fáradt a tested, Nyomja a sírhalom, Tied a csend a nyugalom, Mienk a könny a fájdalom. Akartunk mi annyi jót és szépet, De a sors életünkben, Mindent összetépett.”
***
Elhunyt Barla Szabó Lászlóné
Szerette Várpalotát, Inotát, felnőtt életének színhelyeit, de szíve nem feledte Badacsonytördemicet, a szülői házat. Súlyos betegen is ott töltődött fel családja körében. Még az utolsó hetekben is remélt, hitt a csodákban. Augusztus 6-án, 68 évesen ragadta el őt a betegség. Örök nyughelyéül a palotai temetőt választotta, hamvait itt őrzi egy sírhant.
Barla Szabó Lászlóné, Vigánti Mária Badacsonytördemicen született 1943. május 23-án. Szüleit még gyermekkorában elvesztette, nevelését nagynénje vállalta magára. Szorgalmasan végezte iskolai tanulmányait, felnőve az egri pedagógiai főiskolán szerzett magyar-orosz-ének szakos tanári oklevelet. Pedagógus-életpályáját 23 évesen a várpalotai 6. sz. Általános Iskolában (mai Rákóczi Telepi Tagiskola) kezdte meg. A családias szellemű kisiskola tanári karában találta meg élete párját Barla Szabó László tanártársa személyében. Két gyermek édesanyjaként boldog családi életet élt. Az iskola igazgatói elismerték a tanári kar, valamint Barla Szabó Lászlóné pedagógusi munkáját, így ő lett az iskolai úttörőcsapat vezetője és az orosz nyelv tanításának szakfelügyelője. Példás és felelős tevékenységét a város illetékes vezetői is elismerték. Így az 1975-ös tanév kezdetén a várpalotai 5. sz. Általános Iskola (ma Inotai Tagiskola) igazgatói teendőivel bízták meg. Rá várt az emberpróbáló feladat, amely az inotai falui és a lakótelepi iskola összevonásának megvalósítását jelentette. Jó kapcsolatot tartott az iskolát segítő üzemekkel, a város illetékes vezetőivel és a szülőkkel. Hozzáértő munkája eredményeként vezetésével évről-évre javultak az oktatási-nevelési körülmények, színvonalas intézménynek ismerték el városszerte az iskolát. Legnagyobb erénye a megértő, humánus közösségépítés volt. Példamutató pedagógiai, intézményvezetői és közéleti munkájáért Nívódíjban, majd Várpalota Városért Érdeméremben részesült. Köztiszteletnek örvendve vonult nyugdíjba 26 éves igazgatói tevékenysége után, 2001-ben. Ezt követően is figyelemmel kísérte iskoláját, örült a sikereknek, támogatott, tanácsokat adott, kapcsolatban maradt volt kollégáival.
Emlékét őrzi az Inotai Tagiskola közössége,
a munkatársak és volt tanítványok
***
Búcsú Tatár Antaltól
„vannak vidékek gyönyörű / tájak ahol a keserű / számban édessé 
ízesül / vannak vidékek legbelül… / vannak vidékek viselem / akár a bőrt a testemen / meggyötörten is gyönyörű / tájak ahol a keserű / számban édessé ízesül / vannak vidékek legbelül”Kányádi Sándor Előhang című versével nyitottam meg Tatár Antal festménykiállítását 2008 szeptemberében iskolánkban a Bartosnapokon. Sokéves szoros kapcsolat fűzött össze minket. Tóni bácsi a maga szerénységével intézményünk egyik fő támogatója volt. 2005 óta minden évben megajándékozta iskolánkat egy-egy festményével, melyet elárverezhettünk, így segítette tanulóink kirándulását, kulturális és sportversenyeit. Köszönetünket most a csillagokkal küldjük Tatár Antal, Tóni bácsi felé. Mert ő már az egekben jár, földi vándorútja bevégeztetett. Tatár Antal 1935-ben született Újpesten. Az 1950-es években Pétfürdőn ismerkedett meg Ujhelyi Gáborral, aki nagy hatással volt művészi személyiségének alakulására. Festészeti technikáját tovább csiszolta Mórocz Miklós és Nagy Gyula irányításával a Jó Szerencsét Művelődési Központ festőkörében. Egyéni és csoportos kiállításainak száma meghaladja a hatvanat, alkotásai megtalálhatók számos közintézményben, hazai és külföldi gyűjtők tulajdonában egyaránt. Tagja volt az Országos Képző- és Iparművészeti Társaságnak, a Honvéd Kulturális Egyesületnek és a Palotai Alkotók Körének. Művészeti munkásságát számos országos kiállításon ismerték el, melyek közül kiemelkedik a Magyar Honvédség pályázatán 1995-ben elnyert különdíj, 2005-ben a Budapesten megrendezett országos amatőr Esszencia kiállításon kapott nívódíj. 2006-ban Várpalota Város Önkormányzata példamutató emberi és alkotói pályája elismeréseként Várpalota Város Érdemérem kitüntetést adományozott neki. Tatár Antal így írt önmagáról: „Saját kedvemre alkotok. Festészetem arra biztat, hogy merjük szeretni az erdők, vizek félhomályait, párás fényeit, meghitt hangulatait, a természet káprázatos színvilágát.” Erre tanított minket is művészetével: a hazai táj, a körülölelő természet szeretetére. Tatár Antal közel hatvan évet alkotott itt, Várpalotán, miközben nyitott, értő szemmel látta és festette meg a Dunántúl hangulatos tájait. Életműve tiszteletet parancsol és tiszteletet érdemel, mert kiforrott alkotásai határozott vonalvezetésű ecsetvonásai jellemző Tatár Antal-os stílust képviselnek. Egyéni látásmódja által átszűrt, természethű ábrázolásmódja, fátyolos pasztell színvilága egyedien jellemző őrá. Benne élt a tájban, és szinte mi is ott álltunk mellette. Mint ahogy évtizedekig ott állt mellette hűséges felesége Magdika, és segítették alkotókedvének kibontakozását szeretett gyermekei és unokái is. Tudtuk, hogy beteg, de bíztunk benne, hiszen győztes típus volt. Bátor, kedves, barátságos, jószívű ember. Évek óta küzdött a kórral, de mindig ő kerekedett felül. 2010 novemberében festőbarátjával, Papp Jánossal, közös kiállítására szinte a kórházból érkezett, így a megnyitóbeszédből az utolsó pillanatban került ki ez a pár gondolat: Tatár Antal betegsége miatt csak lélekben van velünk. Üzenjük neki betegágyára, mielőbbi gyógyulást, hogy újra köztünk lehessen. És szerencsére ott is volt, mert előző nap kijöhetett a kórházból, hogy részt vehessen utolsó kiállításának megnyitóján, Hajmáskéren. Utoljára láttam szikár, egyenes tartását, utoljára búcsúztunk barátságos kézfogással egymástól. Ma már tudom, a földi létben örökre. 2011. február 26-án a betegség kerekedett felül, visszavonhatatlanul. Kedves Tatár Antal, kedves Tóni bácsi! Látó emberként járd az égi vidékeket, légy a csillagok között! Figyelj minket, vigyázz ránk! Búcsúznak tőled szeretteid, barátaid, ismerőseid, tisztelőid. Búcsúzik tőled Várpalota.
Pócsik József
